Bishorn, az első 4000 m feletti csúcsunk

Mivel a 4000 m-es hegyek szezonja idén is elkezdődött, így csatlakoztunk Lillához és Balázshoz a Bishorn "meghódítására". Szombat kora reggel bepakoltunk minden szükséges felszerelést a kocsiba: hágóvasak, botok, jégcsákányok, téli öltözet, sok víz és étel (mint utólag kiderült, kicsit többet is vittünk a kelleténél, amikor mindezt a hátunkon kellett felcipelni egészen a hüttéig :)) majd elindultunk Valais kanton gyönyörű, havas hegyei felé. Zinal település volt az úti célunk, ahonnan már gyalog folytattuk a tervezett, két napos túránkat. Ehhez kocsival a Genfi tó felé vezető utat választottuk, de visszafelé kipróbáltuk a Lötschberg alagúton át haladó vonatot, ami Valais hegyvonulatain keresztül lerövidítette ugyan az út hosszát, de a menetidő majdnem ugyanaz volt.

Délelőtt 10 órakor már Zinal völgyében voltunk, és gyönyörű hegyek vettek körül bennünket. A túraterv a következő volt: szombati célunk a 3259 m-en fekvő Tracuit hütte, ami aznapra kb. 1600 m szintet jelentett felfelé. Másnap a hüttétől még kb. 900 m szintet kellett felmenni a Turtmann gleccseren, hogy elérjük a Bishorn tetejét, amely 4153 m magasan emelkedett, valamint még ugyanezen a napon, a kocsihoz is vissza kellett "sétálni", ami összesen kb. 2500 m szint ereszkedést jelentett. Morzsának és nekem ez volt az eddigi legmagasabb "meghódított" csúcsunk, és erőnlét tekintetében az eddigi legnagyobb kihívás is. (Nem viccelek, de a túra után még napokig éreztük a combunkban az izomlázat, és napokig viccesen jártunk lefelé a lépcsőn :)). A túraútról készítettem egy kis statisztikát, amit ezen a linken megtekinthettek.

Szombaton tehát egy klasszikus zöld, bocilegelős kirándulóúton kezdődött a túránk, aztán egyre törmelékesebbé, meredekebbé vált a talaj, amikor elhagytuk a fákat, a bokrokat és a zöld természetet. Néhol mormoták riasztó sípolását lehetett hallani, és a hegyekből zúduló víz moraját. A hütte előtt még egy kis kaptató volt, ahol a sziklákba vájt láncokba kapaszkodva már meg is érkeztünk a házhoz, ami szinte a túránk második felétől végig látható volt a távolban, egy kis lelki erőt adva. A levegőn már picit érződött az oxigén hiánya, de nekem inkább az 1600 m szinttel gyűlt meg a bajom, meg persze a hátamon cipelt súllyal. Pszichésen nagyon sokat segített, hogy Balázs minden 50 m szint után jelezte, hogy éppen hol tartunk, így érezni lehetett azt, hogy igazán haladunk az aznapi célunk felé.

Íme egy válogatás az első napon készített fotókból:

Itt meg egy videó:

Megint csak egy nagyon profi, 120 férőhelyes hüttében aludtunk, és félpanziós ellátásban volt részünk. Vacsira kaptunk levest, bolognai spagettit és almapürét, az 5 órai reggelink pedig zabkásából, lekváros vagy mézes kenyérből állt, amihez kávét, gyümölcslevet és teát ihattunk. Akik pedig a Weisshorn-ra mentek fel vasárnap, hajnali 3-kor reggeliztek. Este 9-kor mentünk aludni, és vicces volt amikor lépcsőzni kellett a szobákhoz az emeletre, akkor is picit lihegtünk az oxigénhiánytól :).

Másnap hajnalban a környező hegyek sziluettjei élesen, sötétkéken rajzolódtak ki a felhőtlen, tiszta ég miatt. Gyönyörű napos időnk volt egész hétvégén. A hüttében hagytunk minden felesleget, és csak a gleccserre való felszereléseinket készítettük magunkra. 4-es kötélpartiban mentünk, ami miatt egy kicsit izgultam, ha én leszek a gyenge láncszem, azt a többiek is "megszívják". Gyengének gyenge voltam, de szerencsére mindannyian feljutottunk, éppen az eltervezett időre, délelőtt 10 órára. Hóban követtük a lábnyomokat, hiszen sokan mentek előttünk ezen a szép napon. Körbe-körbe egyre több távolabbi csúcs tárult a szemünk elé. Nekem már az oxigénhiánnyal kellett megküzdenem, így arra koncentráltam, hogy egyik lábam a másik után rakjam, abban a tempóban ahogy a kötélparti engedte. A cipőmet néztem, és nem a hegyeket. Amikor már kiderült, melyik a mi csúcsunk, még mindig nem voltam biztos magamban, hogy én oda egyszer feljutok. Kapkodtam a levegőt és Morzsa ötlete segített egy picit az előrehaladáshoz: 20 lépésenként kis pihenő, amikor kilihegtem magam, és újra összeszedtem az erőm a következő 20 lépésre. Úgy éreztem magam, mint aki becsiccsentett, de mire feleszméltem, már csak pár lépés volt a csúcs. A szomszédos Weisshorn gyönyörűen csillogott ebben a ragyogó napsütésben. Úgy éreztük magunkat a csúcson, mintha a világ tetején lennénk. A becsiccsentés érzése szerencsére hamar elmúlt, és néhány fotó után gyorsan el is indultunk lefelé, hogy még időben visszaérjünk a gleccser aljába, hogy az olvadás miatt ne legyen gondunk a hasadékokkal.

Jöjjön egy kis válogatás, amit Morzsa készített, amíg én a cipőm orrát néztem és a lépéseimre koncentráltam :):

És egy videó a csúcson:

Visszaérve a hüttéhez, mindent újra bepakoltunk a hátizsákunkba és ettünk egy nagyot. Ezzel a mai napra tervezett túrának még koránt sem volt vége, hiszen még 1600 m szint ereszkedés várt ránk, a nehéz hátizsákkal, törmelékes, poros, meredek úton. Morzsa lovagias módon átvette a nehezebb súlyokat tőlem, így nemcsak az én combizmom durrant be másnapra, hanem az övé is. Újból rácsodálkoztunk, milyen gyönyörű helyen vagyunk, és nagyon nagy szerencsénkre az idő tiszta és kellemes volt, így jó messzire el lehetett látni. Kisebb-nagyobb fájdalmakkal, de elértünk a kocsihoz, hosszú-hosszú lefelé menetelés után.

Ezúttal is nagyon jó kis hétvégét töltöttünk el Lillával és Balázzsal, köszönjük nekik a szervezést és a sok bátorítást! :)

A többi képet megtekinthetitek az alábbi linken (szűretlen változat).